1920. június 4-én délután a Párizstól 20 km-re nyugatra fekvő Versailles városában, a XIV. Lajos által építtetett hatalmas barokk kastély parkjában lévő Nagy-Trianon nevű palota galéria termében egy íróasztalon az első világháború győztes hatalmai aláíratták a független Magyarországgal azt a békeszerződést, amely rögzítette ezen új ország határait. A béke tartalma természetesen nem a Trianon kastélyban született. A tárgyalások jórészt a francia külügyminisztérium Szajna parti épületében zajlottak, Párizsban. A béke kapcsán leginkább emlegetett magyar politikus, gróf Apponyi Albert pedig, aki a magyar delegációt vezette nem vett részt az aláírási ceremónián. A békeszerződést a Magyar Királyság kormánya nevében Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter és Drasche Lázár Alfréd rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter írta alá. A magyar kormány pedig pár hét múlva lemondott. A trianoni békeszerződés következtében az ország területe 325 ezer km2-ről 93 ezer km2-re, a lakosság száma pedig 20,8 millióról 7,6 millióra csökkent. Ezzel Magyarország Közép-Európa egyik legkisebb állama lett. A nemzetiségi lakosság mellett az ország határain kívülre került 3,5 millió magyar is, akiknek mintegy fele 1,8 millió ember összefüggő területeken az új határok mentén élt, de a határ túloldalán.

A trianoni határok ezer éven át összetartozó területeket szabdaltak részekre, s az összetartozás érzése szervesen beépült a lelkekben. Képtelenségnek tűnt, hogy Kassa, Rákóczi fejedelem sírjával, Ady és Szent László Váradja, Enyed és kollégiuma, a Székelyföld, Arany Nagyszalontája, Kosztolányi Szabadkája, Arad, a vértanúk városa, s a mondák és legendák színhelyei: a tordai hasék, a Szent Anna-tó – ez egyszerre mind nem Magyarország. De minden fájt, a nem magyarok lakta tájak is: a szász Brassó és Nagyszeben, Verecke „híres útja”, Gyulafehérvár, a fejedelmi székhely, a Vaskapu Széchenyi emléktáblájával, a várak: Vajdahunyad, Árva, Trencsén, a csataterek: Segesvár, Branyiszkó, Bem hídja Piskinél, de még a mező is Világos vár alatt. Fájdalom volt az is, ha könyvekbe lapoztál: hisz Cserhalom, a huszti „bús düledék”, Krúdy Gyula szepességi álomvilága már mind nem a mienk, más ország polgárai a „jó palócok” és a „tót atyafiak”, s Ady „pompás magyarjai” a Kalota partján. És a távolba került a Kárpátok koszorúja és elveszett Kolozsvár, a „feladhatatlan város”, amely központja annak, amit mi úgy hívunk: Erdély.

Ha eszünkbe jut nap mint nap, cselekedeteink közben, ha beivódik lelkünkbe és elménkbe, és eszerint tesszük dolgainkat, a haza érdekét előtérbe helyezve, akkor nem, nem kell beszélni róla. Hiszen azzal, hogy fejünkbe, mi több, szívünkbe véstük, többet teszünk. Emlékezünk, emlékeztetünk és építünk. Legyen minden nap lelki szemeink előtt a keresztfára szegezett Magyarország, de ne könnyel és sóhajjal feleljünk neki, ahogy Krisztusunknak sem így felelnénk, hanem cselekedettel. És pedig jó cselekedettel. Ezzel többet tehetünk, mint kiáltozva-csapkodva, szomszédainkra acsarkodva, haragra lobbantva őket. Keressük velük a békét, de juttassuk eszükbe: jogunk van emlékezni és emlékeztetni! Találjuk meg a hangot a másik magyarral, ne téve különbséget határon belüli és határon túli, Kárpát-medencei és a nagyvilágon bárhol élő magyar között.

Ennek reményében 2010-ben fogadta el azt a törvényt a Magyar Országgyűl, melyben június 4-ét – az 1920-as trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját – nemzeti emléknappá, a Nemzeti Összetartozás Napjává nyilvánítja. A törvény kimondja, hogy: “a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.


Néhány visszaemlékezés a korabeli sajtóból.

Fekete péntek

Míg 1920. június 4-e Párizsban verőfényes volt, addig Budapesten borongós, esős. Mondták is sokan: az ég is a magyarokkal gyászol. Az aláírás napjára a közép- és alsófokú iskolákban, illetve a hivatalok többségében gyászszünetet rendeltek el, a zászlókat félárbocra eresztették. A boltok zárva voltak, csak az élelmiszert árulók nyitottak ki. Az aláírás pontos dátumát még nem tudták, így a „gyászszertartásra” már reggel gyülekeztek az emberek. Több tízezres, feketébe öltözött tömeg gyűlt össze a Hősök terén, többségük a határon túlról menekültekből állt. Annak megfelelően gyülekeztek az „Északmagyarország”, „Délmagyarország” és „Keletmagyarország” feliratú táblák alatt.

A menet reggel tíz óra előtt indult meg az Andrássy úton és a környező utcákon át a Bazilikához. Közben búsan énekelték a Himnuszt, a Szózatot, olykor egy-egy Kossuth-nótát. Az énekek között jelszavakat skandáltak: „Le az antanttal”, „Igazságot Magyarországnak” – írják a lapok. A vagonlakók külön tábla alatt gyülekeztek, míg a menetet az Erdélyi Otthon nevű szervezet zászlaja vezette.

10 órakor megkondult Budapest összes harangja, megszólaltak a gyárszirénák, megálltak a villamosok és a kocsik. Az egész országban a dolgozó munkások, hivatalnokok letették a munkaeszközt és néma csendbe burkolóztak. A bíróságok a tárgyalásokat felfüggesztették, a fővárosi közgyűlés egy órás szünetet hirdetett. Az 5, néhol 10 perces országos gyászszünetre minden vonat megállt.

A budapestiek ekkor vallásuknak megfelelően a Bazilikába, a Deák téri evangélikus, a Kálvin téri református és a Hold utcai unitárius templomba mentek könyörgő istentiszteletre. A Budapesti Tudományegyetem (az ELTE elődje) saját templomában tartott misét dékáni karával. A lelkipásztorok az élni akarás, a feltámadás és a nemzeti küzdelem fontosságát hangsúlyozták. A komor tüntetők ekkor vonultak tovább a Petőfi-szobor elé, ahol kirakták tábláikat. A szónoklatok nélküli tüntetés ezután véget ért

PADÁNYI VIKTOR : VISSZAEMLÉKEZÉSE
„Tíz órakor növénytan óra kezdődött és Kovách Demjén tanár úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta, hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a térképet, amelynek felső sarkában még ez a név állt: „A Magyar Szent Korona Országainak Politikai Térképe”, és felakasztotta a térképállványra. Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának, mint nekünk, ennyit mondott: „Consummatum est” {Elvégeztetett}. Ötvennégyen voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt: 1920. június 4. péntek. […]”

KARINTHY FRIGYES: LEVÉL KISFIAMNAK(RÉSZLET)
„Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén –hozzád beszélve és mégis magamhoz–valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magam-nak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. […)] És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról –arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok–meg fogod tudni, mire gondoltam.”1921

 

Juhász Gyula: Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes műveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derűt.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsőket, magyar sírokat,
Dicsőség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tűnt a dicsőség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petőfi Sándor!
Ő egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha őt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is győzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol
Arany Jánost ringatá a dajka
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcső,
Bírnád feledni Kassa szent halottját
S lehet feledni az aradi őskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S őszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendő hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem
De mindig, mindig gondoljunk reá!